2014. június 22., vasárnap

2. Nonek mese: Holdtörténet

 -No milyen mesét szeretnétek ma hallani?- dörmögte Nagypapa egy viharos, borult estén, amikor még sokkal többen gyűltünk össze a nappaliban, mint szokásosan, mert zuhogott az eső, és az üvöltő szelektől több gyerek rettegett.
-Nagypapa.. -szólalt meg Zoli, aki egy nagyobb égzengésnél ijedt szipogással Nagypapa ölébe kucorodott.- Ismersz te zeneszerzőket? Ma Anya elmagyarázta, milyenek a zeneszerzők, és elhatároztam, hogy én is az leszek!
-Akkor már mindenképpen ismerek egyet: téged! -mosolygott rá biztatóan az öreg- De hirtelen eszembe jutott még egy zeneszerző, akit mindannyian ismertek, meséljek róla?
-Igen!

Ahogy Nagypapa mély, békés hangján elkezdte a mesét, mocorgó gyerekhadunk megnyugodott, a vihar kintrekedt az ablak előtt, és hiába dörömbölt haragos-lankadatlan, meg sem hallottuk, észre sem vettük, mert a nappali egy ragyogó kék égbolttá változott Nagypapa szavai nyomán, és mi mint picike felhőhabok kuporodtunk rá, onnan figyeltük a történetet:
-Tudjátok kicsi Felhőcskéim, a kezdetek kezdetén élt békességben két jó barát: a Nap és a Hold. Pöttömnap és Pöttyhold koruk óta (mikor még alig pislákoltak) mindig együtt játszadoztak, nevelkedtek, csillagokkal pingpongoztak, szivárványon mászókáztak, bárányfelhőt legeltettek, viharfellegeket vigasztaltak: egyszóval nem is létezett hozzájuk hasonló két jó barát.
Ahogy nőttek-növögettek, a Nap gyönyörű kislánnyá serdült, és még szebb nő vált belőle. Az egész világ a csodájára járt hosszú aranyszőke fürtjeinek, (amit ti is megcsodálhattok vidámabb reggeleken,) barátságos természete mindenkit felvidított, és festőtehetségétől valósággal elaléltak az emberek, mikor napfelkeltekor, és naplemente idején mindent kipingált, hogy a saját rózsaszín szobájává változtassa a világot. Bezzeg szegény Hold... Minél szebb és tündöklőbb lett a Nap, barátja annál rohamosabban csúfult szegény. Míg eleinte együtt ragyogtak, ő később egyre fakóbb lett, és pattanásai vele együtt nőttek, sokasodtak hatalmas krátereket hagyva arcán a kamaszkor örök emlékeként. Ráadásul súlyingadozásai is folyamatosak voltak: hol hízott-dagadt, hol rohamosan fogyott, hogy már szinte aggódtak érte, el ne tűnjön.
-Ez igaz, a Mama is mindig mondja, hogy sokat fáj a feje miatta, mert már megint fogyóban van!- kotyogta közbe Lilike, aki képes volt minden mesébe belekontárkodni. De szerencsére Nagypapát nehéz volt kizökkenteni.
-Bizony Lili, így már te is átérezheted, milyen rossz lehet, hogy van egy barátja, akit mindig csak csodáltak, bezzeg rá csak panaszkodtak! Oda is ment a Naphoz egy végigbúslakodott este után:
-Te Nap!- kezdett bele nagy nehezen a Hold- Mondd hogy csinálod, hogy téged úgy szeretnek lent a Földön és fent az égen is, velem pedig olyan mostohák. Segíts nekem, hogy barátokat szerezzek!
-Jajj Hold, régi jó játszótársam, hát ezért kerülsz engem mostanában! Tudod, hogy ebben az egyben nem segíthetek: az én fényem belülről árad, de a te szíved csupa kő.
-És festeni sem tudsz megtanítani?.. Hátha festő lennék egyszer engem is észrevennének..
-De hisz még kiskorunkban próbáltad te is! Nem akartalak akkor megbántani, de semmi tehetséged hozzá.. Csupa szürkéket festettél, mind olyan szomorú volt, csak lehangolnád őket...
-Még ehhez sincs tehetségem...-Lógatta orrát a Hold, és azután végképp elkerülte a Napot. Esténként, mikor azt hitte, nem figyelik csúnyaságát, előbújt, és szomorkásan végigkémlelte a tájat.

Így éldegélt évekig, de egyik este különös tárgyat pillantott meg egy zenész házában: egy fekete zongorát. Tetszett neki az a selymes fekete fénye, a fehér elefántcsont billentyűi, az apró húrjai: passzolt a halvány, sejtelmes személyiségéhez az egész hangszer. Nem volt benne semmi hivalkodóan színes és vidám, mint a Napban, hanem csendes volt, és simulékony, mint a Hold, de meg tudta rajta szólaltatni a világ összes bánatát, a múlt összes vidám emlékét, és mindent, ami kőszívében bennrekedt.
zene születik
-Ezt most ellopom.. Dünnyögött a Hold elemelve a zongorát, és remélte, hogy a zenész nem haragszik majd nagyon. És ahogy leült mellé játszani, a világ megtelt szépséggel, és körégyűltek hallgatni a kíváncsi csillagok, és elkezdtek ragyogni a gyönyörűségtől. A zenész felébredt, meghallotta zongorája halk szavát, és megjegyezte a különös dallamot. szerették is a zenéjét később az emberek. Azóta is csak alig pár zeneszerző élt a világban, aki hallotta játszani a Holdat, mert ahhoz nagyon figyelmesnek és türelmesnek kell lenni. De az ő zenéjükben mind felismerhető ez a borús-vidám sejtelem.

Látod kicsi Zoli, mindenki megtalálja előbb-utóbb, mi az, amit ő csinál a világon a legeslegjobban, csak keresni kell! És ha te éppen zeneszerzésben leszel ügyes, ne felejtsd el meghallani a Holdat!- Fejezte be Nagypapa a mesét, mert észrevette, hogy mi, a kicsi felhői elpilledtünk a hosszú mese alatt, és félálomban, mosolyogva füleltünk a viharban bujkáló Hold felé.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése